Célok nélkül is lehet teljes az élet?
Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy vajon tényleg mindenképp kellenek-e célok. Hogy lehet-e úgy is élni, hogy nincs egy konkrét irány, csak a jelen. Csak az, ami most van.
Egy ideig azt hittem, hogy mindig kell valami cél. Egy terv. Egy "majd ha ezt elértem, akkor boldog leszek" pont a horizonton. Aztán ahogy változom, egyre inkább érzem: van, amikor a cél nem előre visz, hanem lefáraszt. Nem lelkesít, hanem nyomaszt. És nem azért, mert gyenge lennék – hanem mert a lelkem épp másra vágyik.
Néha a legnagyobb cél az, hogy jól legyek magammal. Hogy reggel nyugalomban ébredjek, hogy este békével aludjak el. Hogy ne hajszoljak semmit csak azért, mert "illene".
A cél lehet egy csendes séta. Egy mély levegő. Egy belső megérkezés. Nem minden álom hangos. Nem minden vágy látványos. És néha az élet épp akkor kezd el kibontakozni, amikor nem akarjuk irányítani.
Hiszem, hogy mindenkinek más az útja. Van, akinek segít egy nagy, tiszta cél. És van, akinek az a szabadság, ha egyszerűen csak létezhet. Ha engedi, hogy az élet megmutassa magát, anélkül, hogy siettetné.
Lehet, hogy épp most nincs benned nagy lendület. Lehet, hogy csak sodródsz, és ez most nem rossz, hanem gyógyító. A pihenés nem tétlenség. A keresés nem tévút. A csend nem üresség.
