Ha elfáradtál, nem vagy gyenge – csak ember vagy
Van az a pillanat, amikor már nem akarsz többet csinálni. Nem akarsz még egy üzenetre válaszolni, nem akarsz még egy feladatot kipipálni, még egy mosást elindítani, még egy mosolyt magadra erőltetni. Csak csendet szeretnél. Egy kis nyugalmat. Leülni. Lélegezni. Pihenni.
És ekkor megszólal belül valami:
"Gyenge vagy. Miért nem bírod úgy, mint mások?"
De hadd mondjam el neked hogy ez nem igaz.
Ha elfáradtál, nem vagy gyenge. Csak ember vagy.
Az emberek elfáradnak. Akkor is, ha nem látszik rajtuk. Akkor is, ha mosolyognak. Akkor is, ha mások szerint "mindent jól csinálnak". A fáradtság nem kudarc. Nem jellemhiba. Nem lustaság. A tested és a lelked így szól hozzád: "Most kérlek, lassíts. Engedd meg magadnak a megállást."
Légy magaddal gyengéd.
Tedd le a terheid egy kicsit.
Nem kell mindig erősnek lenni.
Nem kell mindig megfelelni.
Sokunkat úgy neveltek, hogy a pihenés csak akkor "jár", ha már minden feladat el van végezve. De mikor van az, hogy minden el van végezve? Ritkán. És ha mindig csak akkor pihennénk, amikor már összeomlunk, akkor az nem törődés, hanem önmagunk elhanyagolása.
A fáradtságod nem a gyengeséged jele, hanem annak a jele, hogy fontos dolgokban vagy benne. Hogy próbálsz helytállni, gondoskodni, szeretni, teljesíteni. Ezért is kell időnként megölelni önmagadat. És újra emlékeztetni magadat:
"Ha elfáradtam, az nem baj. Emberből vagyok. És most pihenek."
