A megfelelés csendes kényszere – amikor már nem tudod, kiért élsz
Van az a pillanat, amikor leülsz egy fárasztó nap végén, és csak bámulsz magad elé. Elfáradtál. De nem fizikailag. Valahogy belül vagy kimerült. És talán meg sem tudod pontosan fogalmazni, miért.
Aztán eszedbe jut: ma is mindent úgy csináltál, ahogy "kell". Ahogy elvárták. Ahogy szokás. Ahogy meg szoktad tenni, mert jó ember vagy. Mert nem akarsz csalódást okozni. Mert nehéz nemet mondani. Mert úgy illik. Mert ezt várják. Mert mindig is így volt.
És egyszer csak rájössz, hogy rég nem emlékszel arra, mikor döntöttél utoljára csak magad miatt.
A megfelelési vágy nem egyik napról a másikra születik bennünk. Gyerekként megtanuljuk, hogy akkor vagyunk jók, ha kedvesek, engedelmesek, figyelmesek, szépek, mosolygósak vagyunk. Ha nem zavarunk sok vizet. Ha alkalmazkodunk.
Ez a minta sokszor végigkísér az életünkön. És a legnagyobb nehézség, hogy gyakran nem is tudatos. Csak tesszük a dolgunkat. És közben szépen lassan távolodunk önmagunktól.
Amikor már nem tetszel saját magadnak.
A megfelelési kényszer alattomos. Nem kiabál. Inkább suttog:
– "Tedd meg, különben megharagszanak."
– "Ha nemet mondasz, önző vagy."
– "Ha nem segítesz, csalódást okozol."
– "Ha nem vagy mindig elérhető, mit gondolnak rólad?"
És te csak hajtod magad tovább. Közben pedig nő az űr. Egyre több mosoly mögött van kimerültség. Egyre több "igen" mögött van fájdalmas "nem". Egyre több program, feladat, üzenet mögött van az a ki nem mondott vágy: "Bárcsak csak én számítanék végre."
Az első lépés a csend
A legtöbbször akkor jövünk rá, hogy valami nincs rendben, amikor már elviselhetetlen a zaj. Amikor már nem bírjuk a nyüzsgést, a folyamatos megfelelést, a "kell"-ek végtelen sorát.
És akkor jön a felismerés:
Nem kell mindig megfelelni.
Nem kell minden hívásra válaszolni azonnal.
Nem kell minden meghívásra igent mondani.
Nem kell mindig mosolyogni.
Nem kell mindenki kedvére tenni.
Nem kell mindenkinek tetszeni.
Neked elsősorban saját magaddal kell jól lenned.
De mi lesz, ha mások csalódnak?
Igen, néha valaki valóban meg fog lepődni, ha nemet mondasz. Lehet, hogy meg is sértődik. De akinek fontos vagy igazán, az meg fog tanulni szeretni téged, nem csak a szerepeidet. Aki pedig csak addig értékelt, amíg kényelmes voltál a számára – az talán nem is azt az igazi, mély önvalódat ismerte.
És ez rendben van. Mert amikor végre elkezdesz önmagadként jelen lenni az életedben, akkor lassan-lassan valami új születik: szabadság, könnyedség, béke.
Lehet, hogy nem azonnal. Lehet, hogy fájdalmas lesz az út. De megéri.
Ez az írás nem ítélet. Én sem vagyok mindig szabad a megfeleléstől. De egyre többször észreveszem, amikor visszacsúszom. És ilyenkor próbálok megállni. Lélegezni. Megkérdezni magamtól:
"Ez most nekem jó? Vagy csak azért teszem, mert elvárom magamtól, hogy mindig jó legyek másokhoz?"
Ha te is ebben vagy, csak annyit üzenek: nem vagy egyedül.
És igen, lehet másképp is élni.